Eltérően ítéli meg a társadalom a férfiközpontúságot és a nőközpontúságot? Az, ahogy a nyilvánosságban megjelenik ezeknek a szavaknak a használata erre utal.

Ha rákeresünk azokra a kifejezésre a Google-ben, hogy "férfiközpontú" és "nőközpontú", akkor eltérő képet kapunk. Míg a férfiközpontú szemlélet szinte kizárólag negatív értelemben jelenik meg, addig a nőközpontú szemlélet pozitív értelemben. Míg a férfiközpontú szemléletről jellemzően olyan kritikai megközelítésben írnak, hogy a másik nem perspektívái kiszorulnak emiatt, addig a nőközpontú szemlélettel kapcsolatban ez a kritikai megközelítés egyáltalán nem jelenik meg.

Abban is van eltérés, hogy mit értenek ez alatt. A nőközpontúnak tulajdonított gondolkodásban a nők széles társadalmi rétegeinek (pl. politikus nők, szülő nők, bántalmazott nők) perspektívái megjelennek. Ezzel szemben a férfiközpontúnak tulajdonított gondolkodásban szinte kizárólag olyan férfiak perspektívái jelennek meg, akik a társadalmi hierarcihiában magas pozíciót töltenek be (például gazdasági vezetők, politikusok). Míg a nőközpontú szemlélethez olyan értékeket kapcsolnak, ami inkább az alsóbb társadalmi rétegek értekei (pl. szolidaritás, egyenlőség), addig a férfiközpontú személethez olyan értékeket kapcsolnak, amik inkább a felsőbb rétegek értékei (pl. verseny, hierarchia).

Egy egyenlőségen alapuló megközelítésből nézve pozitív, vagy negatív a "nőközőpontúság", illetve "férfiközpontúság"?

Az, hogy a férfiközpontúság és a nőközpontúság pozitív vagy negatív kontextusfüggő. Alapvetően a demokrácia szempontjából fontos, hogy a nők és a férfiak szempontjai is megjelenjenek, ezeket a funkciókat látják el például a különböző nő – és férfiszervezetek. Azokon a területeken, ahol a nők alulreprezentáltak, vagy hátrányos helyzetben vannak, különösen fontos, hogy legyenek nőközpontú megközelítések. Ugyanez igaz a férfiközpontú megközelítésekre ott ahol a férfiak alulreprezentáltak, vagy valamilyen szempontból hátrányos helyzetben vannak. A negatív kontextus és a kritikai megközelítés indokolt akkor, amennyiben valamelyik nem által uralt területtel kapcsolatban beszélünk férfi - vagy nőközpontúságról.

Milyen következtetést lehet levonni ebből egy egyenlőségre törekvő nézőpontból?

1. Ami nyilvánvaló különbség, hogy a nők által uralt területek esetében (pl. egyenlőségpolitika, szülői szerepek, oktatási rendszer stb.) nem jelenik meg a kritikai megközelítés, szemben a férfiak által uralt területekkel. Sőt, a matriarchális társadalom többször megjelenik pozitív értelemben. Ez arra utal, hogy nem csupán azért nem jelenik meg a kritikai megközelítés a nők által uralt területekkel esetében, mert e területek nem keltik fel a társadalom érdeklődését, hanem valóban elfogadóbb lehet a társadalom azzal, ha egy területet matriarchális viszonyok jellemeznek, mint ha patriarchálisak. Amennyiben ez így van, az nyilvánvalóan szemben áll az egyenlőségen alapuló megközelítéssel, ami kritikus mind a patriarchális, mind a matriarchális viszonyokkal szemben.

2. Legalább annyira jelentősnek tartom az osztály szerepét ebben, mint a nemét. A férfiközpontúnak tulajdonított gondolkodás jellemzően csak azokat a férfiak veszi számításba, akik valamilyen hatalmi pozíciót birtokolnak. A férfiaknak tulajdonított értékek is erős korrelációt mutatnak az uralkodó osztályok számára kedvező értékekkel. Ez összefüggésben van a férfitársadalmon belül uralkodó hatalmi viszonyokkal. A férfiaknak nincsenek olyan befolyásos civil szervezeteik mint a nőknek, amik a férfiak különböző rétegeinek perspektíváit megjelenítenék, ebből adódóan az arról való gondolkozásban, hogy a férfiaknak milyen érdekei vannak minden lényegi hatalom a férfiak (és nők) elitrétegének kezében összpontosul. Ez alapján aligha meglepő, hogy éppen olyan értékeket tulajdonítanak a "férfiak érdekeinek" és a "férfiközpontúságnak", ami átfedésben van a kiváltságos helyzetű férfiak érdekeivel. Azt gondolom, hogy nem túlzó azt állítani, hogy a férfiközpontúnak tulajdonított gondolkodás nem demokratikus értékeken alapszik, hanem a férfiak uralkodó osztályainak érdekeit szolgálja. Ebből adódóan sem jelenhet meg a férfiközpontúság olyan az egyenlőség szempontjából pozitív kontextusokban, mint a férfiszervezetek, férfiakat érintő hátrányos helyzet, vagy alulreprezentáltság - hiszen ezek mind a férfiak uralkodó osztályain kívül állnak.

Ez arra utal tehát, hogy mind a nemek közötti egyenlőtlenségek, mind az osztályegyenlőtlenségek szerepet játszanak abban, hogy a férfiközpontú szinte csak negatív értelemben, a nőközpontú pedig szinte csak pozitív értelemben jelenik meg a nyilvánosságban. A probléma pedig természetesen túlmutat azon, hogy miként beszélünk erről, hiszen ez egyrészt indikátora a nőkről, férfiakról alkotott sztereotip gondolkodásnak. Másrészt meg is erősíti azt, fenntartva azokat a hatalmi viszonyokat, ami a férfiaknak tulajdonított gondolkodásban csak a hierarchiában magasan álló férfiak érdekeit, igényeit, szükségleteit, szempontjait veszi figyelembe, vagy ami nem tartja szükségesnek a férfiak perspektíváit is megjeleníteni azokon a területeken, ahol a nőkhöz képest hátrányos helyzetben vannak, vagy alulreprezentáltak.

Egy tanulmány szerint a fiúk rosszabbul teljesítenek az iskolában, ha a pedagógusok gyengébb teljesítményt várnak tőlük. A kutatás eredményeiről a Telegraph számolt be.

A fiúkkal kapcsolatos sztereotípiák már az általános iskola első évfolyamán hátráltathatják őket abban, hogy potenciális képességeinek megfelelően teljesítsenek – állítják az University of Kent kutatói.

A kutatás első szakaszában a kutatók 238 négy és tíz év közötti fiút és lányt kértek arra, hogy különböző viselkedéssel és teljesítménnyel kapcsolatos szituációk (pl. “ez a gyerek jól szeretne teljesíteni az iskolában”) alapján válasszák ki, hogy szerintük kire vonatkozik az állítás. Egy fiú és egy lány sziluettje közül lehetett választani.

Az eredmények, amelyeket a Child Development folyóirat publikált, azt mutatják, hogy a lányok 4 éves kortól és a fiúk 7 éves kortól úgy gondolják, hogy a lányok jobban viselkednek, és jobban teljesítenek az iskolában. A kutatók megállapították azt is, hogy a gyerekek azt gondolták, hogy a felnőttek is osztják a véleményüket, ami azt jelenti, hogy a fiúk úgy érezték, hogy a tanárok és a szülők nem várják tőlük, hogy olyan jól teljesítsenek, mint a lányok, és ennek eredményeképpen elvesztették a motivációját és a magabiztosságukat.

A további kutatások azt mutatják, hogy mindez alacsonyabb iskolai osztályzatokban is megmutatkozik.

Később a kutatók hét és nyolc év közötti gyerekeket kértek arra, hogy írjanak meg egy tesztet, amelynek 3 része volt: olvasás, írás és matematika. A gyerekek felével a teszt megírása előtt közölték, hogy arra számítanak, hogy a fiúk rosszabbul fognak teljesíteni, mint a lányok, míg a gyerekek másik felének nem mondtak semmit.

Azok a fiúk, akiknek azt mondták, hogy várhatóan rosszabbul fognak teljesíteni, rosszabb eredményt is értek el, mint azok a fiúk, akiknek nem mondtak semmit a teszt megírása előtt. A lányok teljesítményére mindez nem volt hatással, esetükben nem volt eltérés a 2 csoport átlaga között.

Mindezt a kutatók megcsinálták úgy is, hogy az egyik csoportnak nem mondtak semmit, a másik csoportnak viszont a teszt megírása előtt azt mondták, hogy arra számítanak, hogy a lányok és a fiúk ugyanolyan jól teljesítenek. A lányok eredményére ennek sem volt hatása, viszont azok a fiúk jobban teljesítettek, akiknek azt mondták, hogy arra számítanak, hogy a fiúk és a lányok ugyanolyan jól teljesítenek, mint azok a fiúk, akiknek nem mondtak semmit.

A hivatalos adatok azt mutatják, hogy a fiúk 5 éves kortól rosszabbul teljesítenek az iskolában, mint a lányok. Míg a korábbi elméletek az eltérő tanulási stílust, a tanárok hozzáállását, a férfipéldaképek hiányát és az iskola feminizációját okolták, addig ez a kutatás azt mutatja, hogy a sztereotípiák szignifikáns szerepet tölthetnek be a fiúk rosszabb iskolai teljesítményében.

Bonny Hartley a kenti egyetem Phd hallgatója, aki a kutatást vezette, azt mondja, hogy sok elmélet volt eddig, ami biológiai megközelítést alkalmazott – pl. a fiúk és a lányok agya eltérő, máshogy kell őket tanítani – ugyanakkor szerinte, ha vannak is ilyen különbségek, azoknak a hangoztatása a sztereotípiák miatt önbeteljesítő jóslattá válnak. Ha meg szeretnénk szüntetni a különbségeket, akkor bármi más jobb annál mint, hogy azt mondanánk a fiúknak és a lányoknak, hogy mások.

“A tanároknak, a szülőknek, és még a televíziós műsoroknak is vigyázni kellene arra, hogy elkerüljék azokat a sztereotípiákat, amelyek a fiúk iskolai teljesítményét leronthatják. Ezek a vizsgálatok azt mutatják, a negatív sztereotípiák már az iskolai első éveiben önbeteljesítő következményekkel járnak. A kutatás eredményei egyúttal azt is mutatják, hogy egalitárius üzenetek továbbításával és az olyan gyakorlatoktól való tartózkodással, mint az osztályok nemek szerinti felosztása, lehetséges javítani a fiúk teljesítményét." – mondta.

Válasz Mérő Vera férfiakkal szembeni erőszakkal kapcsolatos véleményére.

Kedves Mérő Vera,

Férfiszervezetek kritizálták az Isztambuli Egyezményt és az IKEA kampányát amiatt, hogy ezek diszkriminálják a férfiakat, ön ennek kapcsán többször is foglalkozott a férfiakkal szembeni erőszak kérdésével. Legutóbb egy Nyugati Fénynek adott interjújában (Mérő Vera: Ennek a járványnak a nők a legnagyobb vesztesei) beszélt erről, korábban pedig részletesebben is írt erről a WMN.hu-n megjelent cikkében („Minden, amit tényleg tudnod kell az Isztambuli Egyezményről”). Az ezekben elmondott véleményére szeretnék reflektálni.

Ön szerint van létjogosultsága annak, hogy beszéljünk a férfiakkal szembeni erőszakról, ugyanakkor indokolt az, hogy a nők elleni erőszakkal külön foglalkozzunk. A párbeszéd fontosságát hangsúlyozza, valamint hogy nem szabad egymással szembeállítani a nőket és a férfiakat. Ezekkel magam is teljes mértékben egyetértek. Ugyanakkor az elmondottak további részével nem, vagy csak részben. Azzal magyarázza, hogy ez a kérdés legtöbbször a nőkről szól, hogy a nők elleni erőszak egy speciális típusa az erőszaknak, a férfiakkal ellentétben a nőket többnyire nemük miatt éri erőszak, ami egy teljes társadalmat érintő strukturális probléma (amit patriarchátusnak hívunk). Azt mondja, hogy a férfiak a nőkkel ellentétben nem alkotnak sérülékeny csoportot, olyan statisztikákat hangsúlyoz mely szerint a családon belüli, kapcsolati és szexuális erőszak áldozatainak elsöprő többsége nő, azzal indokolja, hogy mégis foglalkozni kell a férfiak elleni erőszakkal, mivel attól még, hogy „kicsi szám a statisztikában” nem lehet kirekeszteni a diskurzusból a férfiáldozatokat sem.

A férfiakkal szembeni erőszak ellen felszólalók azonban általában nem csupán azt kifogásolják, hogy van egy pár százalékos férfikisebbség az áldozatok között, akiket nem vesznek figyelembe, hanem az egész erőszakról folyó diskurzusból nemi alapon érzik kirekesztve a férfiakat. Nagyon hiányolom az ön megközelítéséből a kritikus gondolkodást azzal kapcsolatban, hogy az erőszakról folyó politikai diskurzusból a férfiáldozatok perspektívái teljesen hiányoznak. Erre a területére elsősorban a feminista mozgalmak voltak hatással, az általuk felvetetett témák váltak uralkodóvá, így elsősorban nők, női perspektívák határozzák meg az így kialakult politikát, közbeszédet, prioritásokat (mi mennyire számít problémának), kutatásokat.

Amikor azt állítja, hogy ez a kérdés azért szól a legtöbbször a nőkről, mert a nők elleni erőszak statisztikailag nagyobb probléma, illetve egy speciális típusa az erőszaknak, akkor azt ebből az uralkodó nézőpontból teszi. (Megjegyzem a „legtöbbször” helyett pontosabb megfogalmazás szerintem, hogy „szinte kizárólag”. Nem találkoztam még Magyarországon egy olyan kormányprogrammal, pártpolitikai programmal, de még egy nagyvállalat által elindított kampánnyal sem, ami a férfiakkal szembeni erőszakról szólna.) Ahelyett, hogy kritika nélkül elfogadnánk azt, hogy az itt megjelenő nemek közötti különbséget a társadalmi igazságosság indokolja, fel kell tennünk azokat a kérdéseket, amelyeket egy társadalomkritikus megközelítés megkövetel: Nem lehet, hogy a férfiak azért nem vesznek részt az erőszakról folyó diskurzusban, mert bizonyos struktúrák, egyenlőtlenségek hátráltatják őket ebben? Nem lehet, hogy azért tűnik kisebb problémának a férfiakkal szembeni erőszak, mert az ő perspektíváik nem jelennek meg az erőszakról folyó diskurzusban? Valóban statisztikailag kisebb probléma a férfiak elleni erőszak? Valóban nem válnak nagy arányban erőszak áldozatává a férfiak azért, mert férfiak? Valóban nem alkotnak sérülékeny csoportot a férfiak?

A tradicionális társadalmak nem csupán patriarchálisak voltak (ahogy azt ön hangsúlyozza), de egyben osztálytársadalmak is. Az ilyen társadalmakban az, hogy a férfiaknak milyen jogai és kötelezettségei voltak, nem demokratikus módon a férfiak szempontjainak figyelembevételével dőlt el, hanem a férfiak szűk elitcsoportjain kívül másnak nem volt ebbe beleszólása. A férfiak számára felállított korlátok közül az egyik legjelentősebb épp az volt, hogy - társadalmi pozíciójuktól, lehetőségeiktől függetlenül – a társadalom nem tekintett rájuk gyengeként, kiszolgáltatottként, áldozatként, védtelenként se egyéni se csoport szinten és magukra sem tekinthettek így, függetlenül attól, hogy valójában a férfiaknak mindig is számos különösen kiszolgáltatott csoportja volt, akár gazdasági/szociális helyzetéből, akár korából, akár testi adottságaiból, akár más okból adódóan. Ez által létrejöttek és fennmaradtak olyan struktúrák, amik a nőkhöz képest kiszolgáltatottabbá teszik a férfiakat az élet számos területén és hátráltatják őket abban, hogy ezeket felismerjék problémaként, illetve ebből adódóan azt is, hogy politikailag szerveződjenek vele szemben és hatással legyenek a politikai diskurzusra, döntésekre. Ezek azt is gátolják, hogy védelmet, támogatást kapjanak akár egyéni, akár intézményi szinten. Ide tartozik a férfiakkal szembeni erőszak problémája is, az erőszak férfiáldozatainak perspektívái mai napig szinte láthatatlanok, lehetőségeik, szükségleteik pedig teljesen ellentétesek azzal, amit a férfiak és nők uralkodó osztályai, illetve a társadalmi sztereotípiák a férfiaknak tulajdonítanak.

Az erőszak azon formái, amelyekben inkább a női áldozatok felülreprezentáltsága jellemző - például kapcsolati és szexuális erőszak - nem csupán oly módon jelennek meg a nyilvánosságban, mintha az a nőket nagyobb arányban érintő probléma lenne, hanem oly módon, mintha szinte kizárólag nőket érintő probléma lenne. Ez abban is megnyilvánul, hogy a „családon belüli erőszak” és a „nők elleni erőszak” fogalmát szinte szinonimaként, egymást felcserélhető fogalomként használják a közbeszédben. Ön például az IKEA kampány esetében azt mondja, hogy elege van abból, hogy „a nők elleni erőszak esetében minden esetben azt rángatják elő hajánál fogva, hogy de a férfiakkal szembeni erőszak is létezik”, holott az IKEA saját megfogalmazása szerint a kampány nem a nők elleni erőszakról szól, hanem a családon belüli erőszakról (ezért releváns kérdés, hogy megjelennek-e a férfiak is áldozatként, vagy sem). Az, hogy rendszerszinten kizárólag olyan kampányok vannak a családon belüli erőszak ellen, amelyben a férfiak nem jelennek meg áldozatként, amelyek a férfiakkal kapcsolatos adatokat nem mondják el, amelyek a férfiakkal kapcsolatos erőszak sajátosságairól nem szólnak a férfiaknak hátrányokat okozó nemi sztereotípiákat erősíti és hozzájárul azoknak az ideológiáknak a fennmaradásához és további terjedéséhez, amelyek elfedik a férfiak áldozattá válását.

Ön olyan eredményekre hivatkozik ezen erőszaktípusok esetén, ami 2-5%-ra teszi a férfiak arányát. Ezek a feminista irányzathoz tartozó kutatások eredményei, amelyek abból a társadalomképből indulnak ki, hogy a férfiaknak hatalma van a nők fölött. Ebből az alapvetésből adódóan, az ilyen szemléletből készült kutatások a nők áldozattá válására összpontosítanak, sokszor nem is vizsgálják a férfiak áldozattá válását, vagy ha igen akkor – már csak a kiindulási paradigmájukból adódóan sem - nem helyeznek hangsúlyt arra, hogy feltárják azokat tényezőket, amely a férfiakkal szembeni erőszak mintázatait elfedik. Azok a kutatások, melyek más megközelítésből indulnak ki, egészen más eredményekre jutottak. Az Országos Kriminológiai Intézet kutatása szerint 30% a férfiak aránya a családon belüli erőszak áldozatai között, egy svéd kutatás szerint ennél is magasabb, 50% a férfiáldozatok aránya a kapcsolaton belüli erőszak áldozatai között. Ezen erőszaktípusoknak vannak olyan aspektusai, amiben egyértelműen jobban érintettek a nők (például a párkapcsolaton belül elkövetett gyilkosságok, súlyos fizikai sérülésekkel járó bántalmazások), vannak olyanok ahol ez vitatható (például a párkapcsolaton belüli fizikai erőszak és lelki erőszak), és vannak olyan aspektusai is, amiben a férfiak érintettebbek jobban (például a börtönökben elkövetett szexuális erőszak, vagy a családon belül elkövetett gyilkosságok).

Ez arra utal, hogy a kapcsolati, családon belüli, illetve szexuális erőszak olyan komplex jelenség, ahol a nemi arányok eltérnek attól függően, hogy miként határoljuk le a vizsgált csoportot és a vizsgált erőszakot, ezért is fontos, hogy ne egyszerűsítsük le ezt oly módon, hogy tévesen azt a következtetést vonjuk le, hogy mindent egy mintázat magyaráz. Azt gondolom, hogy itt többféle mintázata van, a feminista megközelítés rámutatat az egyikre, de ahhoz, hogy a többi mintázatot is lássuk – például azokat is, amelyek a férfiak áldozattá válását elősegítik - szükségszerű más megközelítések mentén is vizsgálni ezt.

A probléma másik része, hogy az erőszak számos formájában a férfiak egyértelműen felülreprezentáltak.  A férfinézőpont hiánya az erőszak problémájáról való gondolkodásban az erőszak problémakörének lehatárolásában is megnyilvánul. Kiemelt társadalmi problémaként gyakorlatilag csak az erőszak azon formái vannak kezelve, amiket a feministák felvetettek (például kapcsolati erőszak, szexuális erőszak, szexuális zaklatás, női nemi szervcsonkítás). Ezek kivétel nélkül olyanok, amelyekben a legkisebb a férfiak aránya az áldozatok között. Egy férfiperspektívából való megközelítés aligha korlátozná e területekre a nemi alapú erőszak elleni küzdelmet, figyelmen kívül hagyva az erőszak azon típusait, ahol a legmagasabb a férfiak aránya. Ha a statisztikákat megnézzük, akkor azt láthatjuk, hogy az erőszak leggyakoribb áldozatai világszerte és Magyarországon is a férfiak. A Földön elkövetett gyilkosságok áldozatainak 78%-a fiú és férfi, a belügyminisztérium bűnügyi statisztikai adatai szerint Magyarországon a gyilkosságok áldozatainak 58%-a, a testi sértések áldoztainak 66%-a férfi volt. Mind a Belügyminisztérium adatai, mind az OKRI kutatása szerint a kiskorúak ellen elkövetett erőszak áldozatainak kétharmada fiú. A fiúk nemi szerv csonkítását a világ összes országában szabadon lehet gyakorolni, világszerte minden 3. fiút érint. Ezek mind olyan problémák, amik egyben nemek közötti egyenlőtlenségek is.

Egy olyan világban, ahol egy ma született fiúnak közel ötször akkor esélye van arra, hogy gyilkosság áldozata lesz, mint egy lánynak, hogy ne lenne strukturális probléma a férfiakkal szembeni erőszak? Mi másért halnának meg ötször akkora arányban a férfiak, ha nem azért, mert férfiak? A kultúra jelöli ki azt, hogy egy társadalomban mi a férfiak kötelessége, szerepe, hogyan kell viselkedni, hogyan nem lehet viselkedni. A környezet által közvetített kultúra adja az ember számára azokat az információkat, hogy kinek (milyen neműnek) kivel (milyen neművel) kell, vagy lehet erőszakot alkalmazni.  A férfiak feláldozhatósága és ennek megfelelő szocializációja történelmi sajátossága a legtöbb kultúrának. Jelenleg Magyarországon nincs háború, nincsenek erőszakos konfliktusok, de az adatok még itt is azt mutatják, hogy egy férfinak 40%-al több esélye van arra, hogy gyilkosság áldozata legyen. A férfiak feláldozhatósága része a kultúránknak, ami megjelenik a törvényeinkben, szocializációnkban és elvárt nemi szerepeinkben is.

Mai napig olyan jogszabály van érvényben Magyarországon, hogy a férfiak hadkötelesek. Az, hogy a kiskorúak ellen elkövetett erőszak áldozatainak kétharmada fiú jól mutatja, hogy a fizikai bántalmazás mai napig módszere a férfiaktól elvárt társadalmi szerepre nevelésnek. A filmekben megjelenő erőszak túlnyomórészt férfiak ellen irányul, ráadásul nagyon sokszor kifejezetten szórakoztatás céljából jelenik meg ez. Rengeteg olyan kulturális üzenet ér minket, ami a férfiakat arra ösztönzi, hogy a többi férfiakkal szemben lehet, vagy akár kell is erőszakot alkalmazniuk, hogy saját rátermettségüket igazolják. Az, hogy a férfiak az erőszakkal szemben meg tudják védeni magukat még mindig olyan elvárt társadalmi szerep, ami feljogosíthatja a nagyobb hatalommal rendelkezőt (akár nő, akár férfi) arra, hogy erőszakkal is érvényesítse akaratát a gyengébb pozícióval rendelkező férfival szemben.

Az Isztambuli Egyezmény esetében sokan abban a tévhitben vannak, hogy az a kapcsolati erőszak ellen jött létre és azért foglalkozik kiemelten a nők elleni erőszakkal, mert a kapcsolati erőszak a nőket aránytalanul érinti. Az Isztambuli Egyezmény valóban a kapcsolati erőszakra helyezi a legnagyobb hangsúlyt, azonban ez egy nőjogi egyezmény, ami azért jött létre, hogy a nők elleni erőszak minden formáját visszaszorítsa. Az Isztambuli Egyezmény egyebek mellett olyan intézkedéseket irányoz elő, mint a nők biztonságának garantálása a köz - és magánszférában, a nőket hátráltató előítéletek, szokások, hagyományok és más gyakorlatok megszüntetése, a nők elleni nemi alapú erőszak beemelése a tantervbe az oktatás minden szintjén, a nők helyzetét javító szakpolitika kidolgozása, rendszeres időközönként leválogatott statisztikai adatokat gyűjtése a nőkkel szembeni erőszakról, illetve a nőkkel szembeni erőszakkal foglalkozó kutatások támogatása.

Ezek azonban mind a férfiak elleni erőszak esetében is relevánsak és fontosak lennének. A probléma nem az, hogy megfogalmazódott célként, hogy figyelembe legyen véve az, hogy a nőket érő erőszaknak vannak mintázatai és ennek felszámolása érdekében intézkedések születnek (ez az erőszak visszaszorítását és az egyenlőséget segíti), hanem az, hogy nincs figyelembe véve az, hogy ezek a férfiak szempontjából is releváns kérdések, a férfiakat érő erőszaknak is vannak mintázatai, sajátos jellemzői, és azok ellen nem születnek ilyen intézkedések. Egy olyan társadalomban, ahol a férfiak halnak meg és sérülnek meg leggyakrabban az erőszak miatt ez implikálja azt az üzenetet is - akkor is ha nem ez a célja -, hogy a férfiak megölése és bántalmazása nem probléma.

Vagyis azt gondolom, hogy a férfiakkal szembeni erőszakról nem azért nem beszélünk, mert statisztikailag kicsi probléma, vagy, mert nincs sajátos nemi vonatkozása, hanem azért, mert egy általánosan elfogadott jelenség, a férfiszereppel ez együtt jár. Az, hogy a gyilkosságok áldozatainak többsége férfi, a testi sértések áldozatainak többsége férfi, a családon belül elkövetett emberölések áldozatainak többsége férfi, a gyermekek ellen elkövetett bántalmazások áldozatainak többsége fiú, hogy a fiúgyermekek nemi szerv csonkítását még mindig gyakorolják, hogy a társadalom egy része megbélyegzi, kigúnyolja az férfiakat, ha áldozatokká válnak, hogy a politika számára egyáltalán nem léteznek ezek a kérdések mind nemi alapú strukturális problémák. Amikor a férfiakkal szembeni erőszakról beszélünk, akkor ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Válaszolva a cikk elején feltett kérdésekre: A férfiakat egyenlőtlenségek hátráltatják abban, hogy részt vegyenek az erőszakról folyó diskurzusban és politikailag képviseljék a nézőpontjukat. A férfiak - nagyon sok esetben - azért válnak az erőszak áldozatává, mert férfiak. A férfiakkal szembeni erőszak statisztikailag súlyos probléma, a férfiak sérülékeny csoportnak számítanak és a férfiakkal szembeni erőszak egy speciális erőszakforma. Ahhoz, hogy változás legyen a társadalom fontosabb intézményeire, szereplőire egyaránt vonatkozó, a fiúkat, férfiakat védő, az őket érő erőszak nemi sajátosságaira fókuszáló intézkedésekre van szükség – olyanokra, amiket az Isztambuli Egyezmény a nőkkel szembeni erőszak területén előirányoz.

Tisztelettel,
Szujó Flórián

Az IKEA elindított egy kampányt a családon belüli erőszak ellen. A kampányban ugyanakkor csak nők jelennek meg áldozatként és csak férfiak jelennek meg elkövetőként. Két férfiszervezet, a Valódi Egyenlőségért Civil Társaság és a Férfihang Civil Társaság a kampány férfiakkal szemben diszkriminatív jellege miatt bojkottot hirdetett az áruház ellen. A Modern Férfipolitikáért Mozgalom az alábbi levéllel kereste meg az IKEA-t, amelyben azt kéri, hogy a családon belüli erőszak elleni kampányukban a férfiáldozatok, illetve a férfiak elleni erőszak problémája is jelenjenek meg.

Tisztelt IKEA!

Az „egy biztonságos otthonért” elnevezésű családon belüli erőszak elleni kampányukban a családon belüli erőszak jelensége úgy kerül bemutatásra, hogy abban a férfiak nem jelennek meg annak elszenvedőjeként, csak elkövetőjeként, illetve kizárólag olyan adat hangzik el, hogy a nők milyen arányban válnak áldozattá, anélkül hogy a férfiakra vonatkozó adat említésre kerülne. Mindez azt a káros nemi sztereotípiát erősíti meg, hogy a családon belüli erőszak elkövetői kizárólag férfiak, az elszenvedői pedig kizárólag nők.

A férfiakkal szembeni erőszak súlyos társadalmi probléma. A férfiakkal szembeni erőszak társadalmilag elfogadottabb, mint a nők elleni erőszak és a férfiak felülreprezentáltak az erőszak számos formájában. A bűnügyi statisztikák szerint a gyilkosságok áldozatainak 58%-a férfi (1), a testi sértések áldozatainak 66%-a férfi (2), az Országos Kriminológiai Intézet családon belüli erőszakkal foglalkozó kutatása szerint a családon belül elkövetett emberölések áldozatainak 61%-a férfi (3), a kiskorúak ellen elkövetett erőszak áldozatainak pedig kétharmada fiú (4).

Mivel a férfiakkal szembeni erőszakot általában sem veszi komolyan a társadalmunk, így a velük szembeni családon belüli erőszakot sem, ami egy speciális típusa az erőszaknak, mivel általában nincs külső szemtanú és az áldozatok függő helyzetben vannak az elkövetővel szemben. Az uralkodó nemi szerepek miatt - amelyek elutasítják a férfiak áldozati szerepét - a férfiakat különösen sújtja ez a probléma, hiszen kívülről még kevesebb segítségre számíthatnak. Miközben olyan tévhitek terjednek (ami az önök részéről is elhangzott a közösségi oldalukon hozzászólásként), hogy az áldozatoknak kevesebb, mint 5%-a férfi, a szakszerű kriminológiai kutatások 30-50 százalékra teszik a férfiak arányát a családon belüli erőszak áldozatai között (5, 6).

Az, hogy családon belüli erőszak elleni kampányokban a férfiak nem jelennek meg áldozatként nem egyedi eset, hanem a férfiak rendszerszintű diszkriminációja, ami hozzájárul a férfiáldozatok létezésének elfedéséhez, azoknak az ideológiáknak a megerősítéséhez és terjedéséhez, amelyek vitatják, hogy a férfiak áldozattá vál(hat)nak, vagy amelyek igazolhatónak/elfogadhatónak vélik a férfiakkal szembeni erőszakot.

A férfiáldozatok megfelelő reprezentációjának érdekében arra kérjük önöket, hogy indítsanak el egy olyan családon belüli erőszak elleni kampányt is (vagy egészítsék ki a mostanit ennek megfelelően), amiben a férfiáldozatok, illetve a férfiakkal szembeni erőszak problémája is megjelenik. Kérjük, hogy ennek eredményeképpen a családon belüli erőszak elleni kampányaik során összességében legalább 25%-os arányban férfiak kerüljenek bemutatásra áldozatként, illetve hangozzon el adat arról is, hogy kimondottan a férfiak milyen arányban szenvednek el erőszakot, valamint olyan adatok, vagy szempontok is legyenek kiemelve, amelyek rámutatnak arra, hogy egy-egy probléma a férfiakat aránytalanul érinti a családon belüli erőszak területén. Kérjük továbbá, hogy működjenek együtt ebben a családon belüli erőszakkal foglalkozó férfiszervezetekkel is.

Tisztelettel,
Modern Férfipolitikáért Mozgalom

(1, 2) Belügyminisztérium bűnügyi statisztikai adatbázisa (https://bsr.bm.hu/) alapján saját számítás a 2018.július és 2020.február között

(3, 4, 5) Virág György (szerk. 2005): Családi iszonyok. A családi erőszak kriminológiai vizsgálata. Kiadó: Belügyi szemle ISSN 1218-8956

(6) Lotta Nybergh, Viveka Enander, Gunilla Krantz (2013): Self-reported exposure to intimate partner violence among women and men in Sweden: Results from a population-based survey; BMC Public Health 13(1):845

Az idei Férfinap alkalmából a Modern Férfipolitikáért Mozgalom nyílt levéllel fordult az Emberi Erőforrások Minisztériumához, melyben arra kérte a kormányt, hogy dolgozzon ki férfipolitikai programot az apák, férfiak és fiúk egyenlősége érdekében. Ez az alábbiakban olvasható.

Tisztelt Emberi Erőforrások Minisztériuma!

A Modern Férfipolitikáért Mozgalom a Nemzetközi Férfinap alkalmából szeretné felhívni a kormány figyelmét azokra a problémákra, amikkel a fiúk és férfiak szembenéznek a magyar társadalomban, továbbá azzal a kéréssel fordul önökhöz, hogy – erre való tekintettel – az egyenlőségpoltikájanak legyen része a férfipolitika is.

Magyarországon az alkotmány rögzíti, hogy az államnak kötelezettsége külön intézkedéssel védeni a nőket, a kormány számos nőpolitikai célt is megfogalmazott ennek megfelelően, mint például a nők és a férfiak egyenlő bérezését, a nők egyenlő politikai részvételét, vagy a lányokat ösztönzését azokra a tudományterületekre ahol a nők alulreprezentáltak.

Ezzel szemben az alkotmányban nem szerepel a férfiak ilyen jellegű támogatása és a nemek közötti egyenlőséget célzó politikában sem jelennek meg az apák, fiúk és férfiak perspektívái, holott számos társadalmi hátrány sújtja őket is, ami mindezt indokolná. Az alábbiakban az általunk legfontosabbnak tartottakat gyűjtöttük össze:

• 1. Apák hátrányai: A férfiak gyermektelenségi aránya soha nem látott méreteket öltött: a 40 év alatti férfiak 70%-ának nincs gyermeke. Azok a férfiak is egyre gyakrabban szorulnak ki a gyermek életéből, akiknek van gyermekük: miközben növekedett a válások száma az nem változott, hogy válást követően a gyermekek kevesebb, mint 10%-a él együtt továbbra is az édesapjával. Azon családok esetében sem kiegyenlített a szülők szerepe, ahol együtt élnek a szülők. Gyedre mindössze az apák 8%-a megy el és a gyermek későbbi életszakaszában is igaz, hogy a férfiak töltenek kevesebb időt a gyermekkel.
• 2. Férfi minták hiánya: A gyermekek számára nem állnak rendelkezésre egyenlő arányban férfiminták a családon belül és a családon kívül sem. A családon belül az apák leértékelt szerepe járul ehhez hozzá, a családon kívül pedig épp azon foglalkozások területéről hiányoznak leginkább a férfiak, amelyek a gyermekek gondozásával, nevelésével kapcsolatosak, ma az óvodákban 0,4%, az általános iskolákban 13% a férfi pedagógusok aránya. A gyermekek olyan környezetben nőnek fel, ahol a férfiak sokkal kevésbé vannak jelen, így nem kapnak kiegyensúlyozott nemi szerepmintákat.  
• 3. Fiúk hátrányai az oktatási rendszerben: A fiúk az oktatási rendszer minden szintjén hátrányban vannak, rosszabb jegyeket kapnak, nagyobb arányban kerülnek ki alacsony végzettséggel az oktatási rendszerből, alulreprezentáltak a gimnáziumokban és a felsőoktatásban. Ez egy kiemelten fontos kérdés, hiszen az iskolai sikertelenségek rengeteg más társadalmi hátránnyal járnak együtt a későbbiek során mint pl. a fiatalkorú bűnözés és annak következményei. Ha itt egyenlőtlenség van, akkor ez az élet számos egyéb területén is egyenlőtlenségeket okoz.
• 4. Férfiak elleni erőszak: Bár a családon belüli erőszak áldozatainak 30%-a férfi, ez a kérdés igen gyakran úgy van kezelve, mintha ők egyáltalán nem léteznének. Ráadásul az erőszak számos formájának áldozatai között felülreprezentáltak a fiúk és a férfiak, a gyilkosságok áldozatainak 58%-a, a testi sértések áldoztainak 66%-a férfi volt, a kiskorúak ellen elkövetett erőszak áldozatainak kétharmada fiú. Számos fiúgyermek válhat nemi szerv csonkítás áldozatává, mivel a gyakorlat nincs kriminalizálva.
• 5. Társadalmi depriváció: A társadalomból kiszorult emberek 2/3-a férfi a kiszorulás okai általában az iskolázatlanság, munkanélküliség, hajléktalanság, mentális betegségek, alkohol – és drogfogyasztás, bűnözés.
• 6. Egészség: A férfiak várható élettartama több, mint 6 évvel alacsonyabb, mint a nőké, a férfiak kevésbé egészségtudatosak, például ritkábban fordulnak orvoshoz.
• 7. Jogegyenlőtlenség: Az Alaptörvényben rögzítve van az, hogy az állam külön intézkedésekkel támogatja a nőket – ezzel szemben a férfiakra vonatkozóan nincs ilyen kötelezettség említve. A hadkötelezettségről szóló törvény szerint a férfiak kényszeríthetőek arra, hogy szükségállapot esetén besorozzák őket. A nyugdíjtörvény lehetővé teszi, hogy a nők 40 év munkaviszony után nyugdíjba vonuljanak, a férfiaknak erre nincs lehetősége. A többgyermekesek számára biztosított családtámogatások jelentős részéből az apa ki van zárva (például a diákhitel részleges, vagy teljes elengedését kizárólag a több gyermekes nők igényelhetik, hátrányos feltételeket biztosítva ezzel a(z) – egyébként alulreprezentált - férfiak számára a felsőoktatásban való részvételre).

A fentiekre való tekintettel szeretnénk kérni, hogy a kormány módosítsa az alkotmányt úgy, hogy a nőkéhez hasonlóképp jelenjen meg állami kötelezettségként a férfiak védelme is, illetve dolgozzon ki olyan férfipolitikát, amely a férfiak társadalmi egyenlőségére törekszik. Kérjük, hogy ennek az alábbi javaslataink is képezzék részét.

1. Férfiak szülőként, gyermeknevelésben betöltött szerepének erősítése, szülői támogatások egyenlőbb elosztása, a bíróságok gyermekelhelyezési gyakorlatának modernizációja különös tekintettel a nemek közötti egyenlőségre.
2. A CSED-hez hasonlóan (6 hónap, amit csak az anya igényelhet), kerüljön a szülői szabadságok rendszerébe egy 6 hónapos időtartam, amit csak az apa igényelhet (apa-gyed).
3. Minden olyan területen, ami a gyermekek szocializációja szempontjából fontos, cél legyen, hogy a nők és férfiak aránya, szerepvállalása 50-50% legyen (beleértve az apák gyermekkel töltött idejét, a férfipedagógusok arányát az iskolákban és az óvodában).
4. Átfogó oktatáspolitika a fiúk iskolai egyenlősége érdekében, fiúk kompetenciáinak erősítése azokon a területeken, ahol hátrányos helyzetben vannak, különös tekintettel az olvasásra, szövegértésre.
5. A férfiak és fiúk ösztönzése, hogy részt vehessenek olyan foglalkozásokban és szakmákban, amelyek hagyományosan női foglalkozások. Pályaorientáció a fiúk számára azokon a foglalkozási területeken, ahol a férfiak alul reprezentáltak.
6. Férfiakkal szembeni erőszak sajátosságainak (a férfiáldozatok felülreprezentáltsága az erőszak bizonyos formáiban, az esetükben tapasztalható magasabb látencia, vagy a velük szembeni erőszak magasabb társadalmi elfogadottsága) feltérképezése, szakpolitika kidolgozása ennek visszaszorítása érdekében.
7. Olyan nemi szempontokat figyelembe vevő egészségpolitika kidolgozása, amely a nemek közötti egyenlőségre törekszik az egészség területén.
8. A gyermekek jogait figyelembe véve 18 éves korhatárt felállítása az orvosilag nem indokolt körülmetélések esetében. 
9. Társadalomból kiszorulás megelőzése és a kiszorult emberek támogatása, olyan nemi szerepek népszerűsítése ami megelőzi, hogy a férfiak kiszolgáltatottabbá váljanak ezen helyzeteknek.
10. Minden férfiakat diszkrimináló törvény megváltoztatása oly módon, hogy a férfiak diszkriminációja megszűnjön (pl. a férfiak is mehessenek nyugdíjba 40 év munkaviszony után, a Diákhitel kedvezményekre a férfiak is jogosultak legyenek).

A fentieken túl szeretnénk kérni továbbá a fiúk és férfiak egyenlőségének szempontjai legyenek figyelembe véve a későbbi politikai döntés során is, ezek meghozatalába a férfiszervezeteket vonják be, illetve népszerűsítsék a Nemzetközi Férfinapot, felhívva a figyelmet az itt felsorolt társadalmi ügyek fontosságára.

Tisztelettel,
Modern Férfipolitikáért Mozgalom

A közéletben meghatározó szereplők szinte mindegyike úgy tekint a társadalmi nemek politikájára, hogy a férfiak perspektíváit egyáltalán nem veszi figyelembe. Nemzetközi Férfinap alkalmából érdemes ezen elgondolkodni.

A férfiak perspektíváit figyelmen kívül hagyó politika gyakran igazolva van a közvélemény által azzal a ténnyel, hogy a nők nem kaptak szavazójogot egészen 1918-ig. Az azonban „el van felejtve”, hogy az átlagos, illetve hátrányos helyzetű férfiak – akiket a férfiakat érintő társadalmi hátrányok elsődlegesen sújtanak - szintén nem rendelkeztek politikai jogokkal. Magyarországon 1848-ig a nemesek birtokolták a politikai jogokat, akik a lakosság 3-5%-át tették ki. Az első választások során műveltségi cenzus volt, a lakosság 7-10%-a volt szavazásra jogosult, az 1920-as választásokon, amikor már a nők is szavazhattak ez az arány még mindig csak 30-40 százalék volt. 1945-ben volt az első alkalom, hogy a férfiak (és nők) általános választójoggal rendelkeztek.

A férfiakkal kapcsolatos társadalmi gondolkodás történelmileg elitista jellege azonban a formális demokráciával sem változott meg. Az átlagos, vagy hátrányos helyzetű férfiak, mint sajátos nemi perspektívákkal rendelkező csoport, akik korábban a nőkhöz hasonlóan politikai jogokkal nem rendelkeztek mai napig nincsenek politikailag semmilyen módon figyelembe véve. A nők felemelkedését szokás olyan narratívában is emlegetni, hogy a „férfiak uralmának” megtörése, nem figyelembe véve azt a tényt, hogy az uralkodó nemi szerepek kialakulására a férfiak döntő többségének semmilyen beleszólása nem lehetett és ezek éppúgy társadalmi hátrányokat hoztak létre számukra, mint a nők részére. A fiúk és a férfiak esetében azonban ezek megszüntetésére szándék sincs a politika részéről.

A fiúk az oktatási rendszer minden szintjén hátrányban vannak, rosszabb jegyeket kapnak, nagyobb arányban kerülnek ki alacsony végzettséggel az oktatási rendszerből, alulreprezentáltak a gimnáziumokban és a felsőoktatásban. Bár a tudományos eredmények lehetővé tennék, hogy felvegyük a harcot azokkal az akadályokkal szemben, amelyek a fiúk iskolai sikerességét gátolják, ez fel sem merül.

Miközben az elmúlt évtizedek során jelentős erőfeszítések történtek annak érdekében, hogy a nők munkaerőpiaci helyzete javuljon, semmi nem történt az apák társadalmi helyzetének javítása érdekében – ami azért is paradox, mert a kettő szorosan összefügg (a nők munkaerőpiaci hátrányai igen nagyrészt abból adódnak, hogy a nagyobb szerepük van a gyermeknevelésben). Sőt, ha az adatokat megnézzük, azt láthatjuk, hogy e téren a nemek közötti egyenlőséggel ellenkező irányba haladunk. A férfiak gyermektelenségi aránya soha nem látott méreteket öltött: a 40 év alatti férfiak 70%-ának nincs gyermeke. Azok a férfiak is egyre gyakrabban szorulnak ki a gyermek életéből, akiknek van gyermekük: miközben növekedett a válások száma az nem változott, hogy válást követően a gyermekek kevesebb, mint 10%-a él együtt továbbra is az édesapjával. Azon családok esetében sem kiegyenlített a szülők szerepe, ahol együtt élnek a szülők. Gyedre mindössze az apák 8%-a megy el, pontos adat nincs arról, hogy az összes igénybe vett idő hány százalékát töltik az apák gyeden, de a becslésem szerint ez jó eséllyel az 5%-ot sem éri el és a gyermek későbbi életszakaszában is igaz, hogy a férfiak töltenek kevesebb időt a gyermekkel.

Az egyenlőség szempontjából ennek nem csupán egy olyan aspektusa van, hogy a férfiak szülői szerepe alacsonyabbrendű, de van egy olyan aspektusai is, hogy a gyermekek egy olyan társadalomban nőnek fel, ahol a férfiak alig vannak jelen az életükben, így nem állnak rendelkezésükre azonos módon a női – és férfiminták. Ez a családon kívül is igaz: az olyan területek, mint például a tanári, vagy az óvodapedagógusi szakma a gyermekek szocializációja szempontjából meghatározók, ma az óvodákban 0,4%, az általános iskolákban 13% a férfi pedagógusok aránya.

Miközben a kormány társadalmi programokkal támogatja, hogy több nő vállaljon szerepet azokon a területeken, amelyeken hagyományosan alulreprezentált a lányok, nők részvétele – mint például a Nemzeti Tehetség Program ezzel kapcsolatos pályázatai lehetőségei – semmilyen szándék nincs arra, hogy növekedjen a férfiak aránya az előbb említett pedagógiai, vagy más területeken, ahol férfiak alulreprezentáltak. Azzal, hogy a kormány a fiúk számára hasonló lehetőséget nem biztosítanak a nők által uralt területek esetében azt az üzenetet is "sikeresen" átadja, hogy se a férfiak ezen területeken való szerepvállalása nem fontos se az, hogy a fiúk felszabaduljanak azok alól a szűk keretek közül, amely számukra hagyományosan ki van jelölve.

Az Országos Kriminológiai Intézet legutóbbi 2005-ös családon belüli erőszakot vizsgáló átfogó kutatása szerint a családon belüli erőszak áldozatainak 30%-a férfi, ennek ellenére a politika úgy kezeli ezt a kérdést, mintha férfiáldozatok nem is léteznének. A férfiak elleni erőszak mint társadalmi probléma nem is létezik számukra, holott az erőszak számos formájának áldozatai között felülreprezentáltak a fiúk és a férfiak. A Belügyminisztérium bűnügyi statisztikai adatai szerint Magyarországon a gyilkosságok áldozatainak 58%-a, a testi sértések áldoztainak 66%-a férfi volt. Az Országos Kriminológiai Intézet előbb említett kutatása szerint a kiskorúak ellen elkövetett erőszak áldozatainak kétharmada fiú.

A férfiak számos marginalizált társadalmi helyzetű csoportban felülreprezentáltak, például a túlnyomó többsége a hajléktalan és öngyilkos embereknek férfi. "Természetesen" semmilyen társadalmi akció nem történik e területen se. Ahogy a fiúk nemi szerv csonkításának kriminalizálása sem téma, a vallási közösségek jogait nemcsak előbbre valónak tartják, mint a fiúk testi integritáshoz és nemek közötti egyenlőséghez való jogát, de ez utóbbiak fel se merülnek szempontként.

Minden évben szó esik a sajtóban arról a napról (jellemzően november eleje) amely naptól kezdve a nők ingyen dolgoznak – utalva a nők alacsonyabb keresetére. Ehhez hasonlóan fel lehetne hívni a figyelmet az "egyenlőtelen várható élettartam napjára", tekintettel arra, hogy a magyar férfiak csak november 30.-áig élnének, mindez azonban a hazai sajtót egyáltalán nem érdekli (annak ellenére se, hogy nem csupán a nőkhöz képest, de más európai férfiakhoz képest is kiemelkedően alacsony a magyar férfiak várható élettartama).

A világnapok terén sem jobb a helyzet. Lánygyermekek világnapján Október 11.-én jelentős társadalmi szereplők hívják fel a figyelmet a lányokat sújtó társadalmi problémákra, Május 26.-án a Fiúgyermekek Világnapján nem történik semmi. A Nemzetközi Nőnap széles körben ünnepelt politikusok által, a nők jogairól és egyenlőségéről beszélnek, az üzletek pedig különleges ajánlatokkal célozzák meg a nőket. Ezzel szemben november 19.-én a Nemzetközi Férfinapot a politika vagy teljesen figyelmen kívül hagyja, vagy aki esetleg mégis megszólal az a férfiak jogai és egyenlősége helyett kizárólag a férfiak felelősségére hívja fel a figyelmet.

A magyar állam nem csupán nem tesz annak érdekében, hogy a férfiak társadalmi hátrányai megszűnjenek, de maga is – szembe menve az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozatával – hozzájárul ehhez jogi diszkriminációval. Az Alaptörvényben rögzítve van az, hogy az állam külön intézkedésekkel támogatja a nőket – ezzel szemben a férfiakra vonatkozóan nincs ilyen kötelezettség említve. A hadkötelezettségről szóló törvény szerint a férfiak kényszeríthetőek arra, hogy szükségállapot esetén besorozzák őket. A nyugdíjtörvény lehetővé teszi, hogy a nők 40 év munkaviszony után nyugdíjba vonuljanak, a férfiaknak erre nincs lehetősége. A többgyermekesek számára biztosított családtámogatások jelentős részéből az apa ki van zárva. Például a diákhitel részleges, vagy teljes elengedését kizárólag a több gyermekes nők igényelhetik, hátrányos feltételeket biztosítva ezzel a(z) – egyébként alulreprezentált - férfiak számára a felsőoktatásban való részvételre.

Azt mondhatjuk, hogy a mi társadalmunkban a férfiakra mai napig olyan szerepek vannak osztva, hogy szolgálják és védjék a közösséget, ellenben a társadalom nem szolgálja, és nem védi a férfiakat. Adódik a kérdés: vajon jogállam e egy olyan állam amely megengedi magának, hogy egy társadalmi csoport esetében semmilyen diszkrimináció ne számítson? Humánus és demokratikus-e az a közélet, amely szinte egyhangúlag kritika nélkül tűri mindezt?

Mindenesetre az idei Férfinapon mi ezt nem hagyjuk szó nélkül: ez alkalomból a Modern Férfipolitikáért Mozgalom megkeresi a kormányt és a parlamenti pártokat is egy-egy levéllel annak érdekében, hogy alakítsanak ki férfipolitikai programot is, ehhez csatoljuk céljaink (itt olvasható) között is szereplő releváns javaslatokat, különös tekintettel a fiúk iskolai helyzetére, az apák társadalmi egyenlőségére és a férfiak elleni erőszak kérdésére.

Tiffany Skrezyna, egy amerikai anyuka, akinek egy 10 éves, egy 7 éves és egy 2 hónapos kislánya, valamint egy 5 éves kisfia van, a nemek közti egyenlőtlenségről és a társadalmi kettős mércéről írt a Scarymommy oldalon.

"Nemrég olvastam egy cikket 2 elégedetlen anyukáról, akiket zavart az, hogy a boltokban nem elég nagy a változatosság a lányruhák terén. Olyan ruhákat, amelyek rakétákat, hajókat, vonatokat és dinoszauruszokat ábrázolnak, jellemzően csak a ruhaboltok fiú-részlegen lehet találni.

Ezen elgondolkodtam.

Tetszik az ötlet, hogy lányruhákat fiús ábrákkal lehessen kapni.

Azonban… Mi a helyzet az érem másik oldalával? Mi a helyzet azzal a fiúval, aki olyan ruhát szeretne, amin lányos ábra van? Mi a helyzet azzal a fiúval, aki Olaf helyett Elsa szeretne lenni Haloween-kor?

Mi van a fiúkkal?

Én mint nő természetesen támogatom a nők jogait és a nemek közti egyenlőséget. Képes szeretnék lenni arra, hogy mindent elérjek, amit egy férfi el tud, azt szeretném, hogy a társadalom a tulajdonságaim és az értelmem alapján ítéljen meg, nem pedig a nemem alapján. Ezt szeretném a 3 lányomnak is.

Szóval én nem azzal vitatkozom, hogy végre észrevették, hogy vannak olyan lányok, akik szuperhősök, asztronauták, vagy tudósok szeretnének lenni. Nem azzal vitatkozom, hogy az emberek elkezdtek beszélni és tenni ez ellen és nem is azzal, hogy úgy tűnik, hogy mindenki támogatja ezt a fajta egyenlőséget.

A nők bármit csinálhatnak, amit a férfiak.

A lányok szerethetnek bármit, amit a fiúk.

Másrészt viszont, a fiúk…

Én ezt az oldalát nézem.

Ha az egyik lányom inkább nadrágot szeretne viselni, sportolna, vagy bármilyen tevékenységet végezne, amitől kevésbé lesz “lányos”, senki nem gondolja azt, hogy ne tehetné. Ha ő sportos, akkor az ő atlétikai képességeinek tapsol mindenki. Ha ő elég okos, az eszével sokra fogja vinni az életben. Ha ő csak egy lány, aki szeret kint játszani és koszos lenni, azt tudom mondani, hogy mindenki ösztönözni fogja arra, hogy ezt tegye. Ha kiposztolnék egy képet róla a Facebook-ra, amelyen kezeit a sárba nyomja, akkor lájkok és megjegyzések százait kapnám. Mit gondoltok, mi az, amit egy hozzászóló se mondana?

“Hé, nem gondolod, hogy valami lányosabb tevékenységre kéne ösztönöznöd a lányodat?”

“Ha hagyod, hogy sportoljon, akkor biztos leszbikus lesz”

És most jön az a pont, ami miatt én dühös vagyok. Itt van az, amikor az anyatigris előjön belőlem. Az én tökéletes, imádnivaló kisfiam, Elsa jelmezt szeretett volna felvenni Halloween-kor. Végül neki tetszett a jelmez, amit nekünk kellett összeállítani, mivel egyik boltban sem lehetett kapni fiúknak Elsa jelmezt. Abba pedig bele se merek gondolni, hogy mit mondott volna a többi gyerek a fiamnak, ha a sajátomat adom rá.

A kisfiam szereti az Én kicsi pónimat is – szerintetek találtam valaha is egy Én kicsi pónimos pólót neki? Nem. A lányaimnak tudok venni egy csomó szuperhősös pólót, akár még a fiú részlegről is, mivel elég nem-semlegesek ahhoz, hogy ne aggódjak amiatt, hogy a többi gyerek zaklatná ezért. A lány részlegen minden póló tele van fodrokkal az ujjain, különböző árnyalatú rózsaszín és lila színnel, szalagokkal.

Anyaként ez egy állandó dilemmámmá vált. Igen, vásároltam a fiamnak egy lányos pólót és ez őt most boldoggá tette. De mi történik akkor, ha engedem, hogy viselje azt az iskolában és egy-két gyerek megjegyzést tesz a pólójára? Ő elég érzékeny. Úgy érzem, hogy én és a férjem folyamatosan egyensúlyozunk aközött, hogy hadd viseljen, amit szeretne, de ne kerüljön a tűzvonalba. Én első kézből tudom, hogy egyesek mennyire kegyetlen megjegyzéseket tudnak tenni a társaikra és én ettől meg szeretném védeni a fiamat, úgyhogy vigyázok arra, hogy mit visel az iskolában.

Szóval… miért nem beszélünk a nemek közti egyenlőtlenség ezen oldaláról?

Miért összpontosítunk arra, hogy a lányok azok legyenek, akik akarnak, hogy azt csinálják, amit akarnak, miközben teljes mértékben figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy a fiúk mit szeretnének?

És miért, miért, miért van az, hogy az egész társadalom, beleérve a családtagjainkat és a barátainkat úgy érzi, hogy ilyeneket kell mondaniuk nekem és a férjemnek:

“Nem gondoljátok, hogy más irányba kéne őt ösztönözni?”

– Oh, úgy érted, hogy nem gondoljuk-e azt, hogy azt kéne mondanunk a fiúnknak, hogy ne azt csinálja, amit szeretne, hanem autózzon vagy játsszon valami fiúsat? Nem.

“A fiatok meleg lesz. Ő teljesen az.”

– Tényleg? És ezt te, honnét tudod?

“Ti arra tanítjátok a fiatokat, hogy meleg legyen.”

Szó nincs erről.

Szóval kérlek titeket, beszéljünk erről. Szakítsunk azzal a negatív sztereotípiával, hogy a fiúk bizonyos dolgokat csinálhatnak, a lányok meg bármit. Támogassunk mindenkit, ne csak egy nemet. Kérlek.

Egy mama, akinek elege van.”

A eredeti cikk itt jelent meg.

A nemek közötti egyenlőség kérdése legtöbbször kizárólag női kérdésként jelenik meg a magyar nyelvű médiában. Ugyanakkor nem ez az egyetlen probléma: amikor látszólag a férfiak szempontjai be is vannak vonva, a legtöbb esetben akkor is különbözőképp, egyenlőtlen módon, alá-fölérendeltségi viszonyok mentén történik ez. Egy Indexes példán keresztül mutatom be ezt a jelenséget.

Gáll Anna, az Indexen megjelent "Isten hozott nálam öcsém, ez a való világ!" című cikkének egy bekezdése azzal foglalkozik, hogy hogyan jelennek meg a nemi szerepek a Meseország mindenkié című könyvben és ebben szó esik a fiúkról és férfiakról is. Nincs a cikkben explicit módon kimondva, hogy a fiúk egyenlősége nem annyira fontos, ugyanakkor vannak benne olyan finom különbségtételek, ami alapján könnyen kialakulhat az olvasóban ez az érzés. A társadalmi nemekről való gondolkodásban ezek olyan rendszerszinten megjelenő, nemi alapú különbségtételek amikre azt gondolom, hogy fontos odafigyelni.

A következőt írja a szerző: 

"A nemi szerepek és a „toxic masculinity” is visszaköszön a könyvben, hiszen a lány karakterek inkább hőssé, mintsem feleséggé és a férjüket kiszolgáló „cseléddé” akarnak válni, rátermettségüket és bátorságukat pedig be is bizonyítják. Az egyik herceg hosszú hajú, bátortalan és "lányos" dolgokat csinál, ellentmondva a "férfilét" erőszakos és hierarchikus felfogásának, ami egy kisfiúban amúgy is felesleges, hogy meglegyen. Verekedés, halál, öldöklés".

Csupán ebben az egy bekezdésben, ami látszólag mindkét nem nemi szerepeinek modernizációjáról szól, rengeteg különbségtétel van a bevont szempontokat, illetve a megfogalmazást illetően, attól függően, hogy melyik nemről van szó. Az alábbiakban az ebben megjelenő ellentétpárokat mutatom be. 

A lányok (általában a lányok!) esetében megjelenik az a szempont, hogy mit szeretnének: hőssé válni, ami a csoportidentitást erősíti és a jövőkép szempontjából is egy pozitív célt ad számukra. Ezzel szemben a szövegben nem jelenik meg az szempontként, hogy a fiúk mit szeretnénk, csupán leíró jelleggel van szó arról, hogy mit csinál ez a herceg (és ez is csak egy egyedi példaként). A lányok esetében ezt a szokásos nemi szerepektől eltérő viselkedést nem nevezi "fiúsnak" általában a lányok szeretnének ilyenek lenni, így nem másságként, hanem természetesként, kívánatosként jelenik meg, hogy egy lány rendelkezik a hősiesség tulajdonságával.

A herceg esetében azonban nem ez a helyzet: a megfogalmazása szerint a herceg "lányos" dolgokat csinál, azaz csupán másságként van kezelve a hagyományos nemi szerepektől eltérő viselkedése. Másság például, hogy elfogadom azt, hogy a vannak a tipikustól eltérő fiúk is, ez nem válik a nemi szocializáció részévé. Míg előbbi a lányok számára kívánatos tulajdonságnak tartja, hogy hősiesek legyenek, a fiúknál  nem jelenik meg az az emancipatorikus szempont, hogy bizonyos készségek és szerepek elsajátítására szükség van társadalmi helyzetük javítása érdekében. Pedig jól tudjuk, hogy a férfiak társadalmi hátrányai (mint például a magas öngyilkossági arányok, apák leértékelt szerepe) igen nagyrészt éppen abból adódnak, hogy több fontos készség megszerzésére és szerepek betöltésére nem ösztönzik őket úgy, mint a lányokat.

 A lányok esetében megjelenik az a szempont is, hogy nem akarnak rájuk nézve káros szerepet betölteni (feleslegessé, férjüket kiszolgáló "cseléddé" válni) a fiúk esetében nincs szó arról sem, hogy mit nem szeretnének, csupán "felesleges"-nek nevezi a "férfilét" erőszakos és hierarchikus felfogását, a verekedést, öldöklést. (Nos, véleményem szerint ez nem csak felesleges, de kifejezetten káros is rájuk nézve, ahogy a lányok nem szeretnének felesleges cseléddé, úgy a fiúk se szeretnének felesleges hullává válni.) Említi még a toxic masculinity kifejezést is: ez sokkal inkább hordoz magában olyan jelentéstartalmat amely a csoport bírálataként érthető a társadalom felől közelítve, mintsem társadalomkritikaként a csoport felől közelítve. Ennek megjelenése szintén egy nemi asszimetrikusságot tükröz, hiszen a nők esetében megfogalmazottakban a társadalom bírálata nyilvánul meg a csoport felől közelítve (pl. káros a nőkre az, hogy a társadalom korlátozza őket abban hogy hősök lehessenek).

Ha ezeket az ellentétpárokat megvizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy a fiúk és férfiak szempontjai minden esetben alárendeltként jelennek meg: nincs benne kritikus gondolkodás arról, hogy rájuk milyen káros hatással vannak a társadalmi kényszerek, nincs a csoportidentitás szempontjából pozitív cél kijelölve számukra és nem jelenik meg az igényeik figyelembe vétele (mit szeretnének, mit nem szeretnének). És mindez csupán egy bekezdés. Ez nem a szerző hibája, alapvetően így zajlik a társadalmi nemekről folyó gondolkodás (ami valójában inkább monológ), a hazai mainstream médiában keresve se igazán találok olyan cikket a témában, ahol ezek különbségtételek ne jelennének meg (vagy egyáltalán nem jelenik meg a férfiak nézőpontja - ez a gyakoribb - vagy így jelenik meg).

Azt gondolom, hogy fontos, hogy észrevegyük az ebben megnyilvánuló egyenlőtlenségeket. Ami a férfiakkal kapcsolatban a gendervitában elhangzik az bizonyos nők, illetve bizonyos társadalmi hátrányoktól egyáltalán nem szenvedő privilegizált pozícióval rendelkező férfiak nézőpontját tükrözi arról, hogy ők hogyan látják a férfiakat, teljesen figyelmen kívül hagyva a társadalmi problémák által érintett, hátrányokat megélő férfiak perspektíváit.

Amikor férfiak hátrányos helyzetbe kerülnek az iskolában és a munka világában, a legtöbb ember azt gondolja, hogy ez az erőfeszítéseik hiánya miatt van így, nem ez a helyzet azonban, amikor a nők kerülnek hátrányos helyzetbe - írja Alexander Cappelen közgazdász professzor egy új kutatás alapján a Dagens Næringsliv nevű norvég újságban.

A nemek közötti egyenlőségről szóló vita arra a tényre fókuszál, hogy a nők alulreprezentáltak a vezető poziciókban és még mindig kevesebbet keresnek, mint a férfiak. Továbbra is fontos dolgozni azért, hogy elérjük a nemek közötti egyenlőséget a karrierlehetőségek legmagasabb szintjein, ugyanakkor egyre jobban szükséges, hogy az alját is nézzük: kik esnek ki egyre nagyobb arányban az iskolarendszerből és a munkaerőpiacról? A fiúk és a férfiak felülreprezentáltak ebben. (...)

A fiúk elmaradnak a lányoktól minden iskolai tantárgyban kivéve a testnevelést és sokkal több fiú részesül speciális oktatásban, a nagy többsége azoknak, akik nem fejezik be a középiskolát fiú. Néhány évtizeddel ezelőtt sokkal több férfi, mint nő vett részt a felsőfokú oktatásban, ma a nők 60%-át alkotják a felsőoktatásban tanulóknak. Számos olyan területen, ahova jó jegyekkel lehet bekerülni, mint például az orvostudomány és a jog, a tanulók túlnyomó többsége nő.

Az, hogy mi - mint a társadalom - hogyan tekintünk az emberek problémáira igen nagyrészt attól függ, hogy azt gondoljuk-e, hogy problémát önmaguk okozták vagy sem.

Azok a férfiak, akik csak kevés oktatással rendelkeznek sötét jövő elé néznek egy olyan munkaerőpiacon, amely egyre inkább értékeli a tanulás révén elsajátított készségeket, már most is a férfiak nagy csoportjai tapasztalják kirekesztettség különböző formáit.

Az, hogy mi - mint a társadalom - hogyan tekintünk az emberek problémáira igen nagyrészt attól függ, hogy azt gondoljuk-e, hogy a problémát önmaguk okozták, vagy sem. A segítségnyújtásra való hajlandóság lényegesen kisebb, ha a problémákat önmaguk által okozottnak tartjuk. Az egyik fontos kérdés ezért, hogy mennyire gondoljuk azt, hogy az iskolában és a munkaerőpiacon lemaradó férfiak maguk felelősek a helyzetükért.

A kollégáimmal, Ranveig Falch-al és Bertil Tungodden-nel együtt készítettünk nemrég egy felmérést arról, hogy mit gondolnak az emberek mi az oka annak, hogy néhány férfi és nő hátrányba kerül az oktatásban és a munka világában. A motivációt a felmérés elvégzésére az adta, hogy egy olyan benyomásunk volt, hogy az emberek inkább gondolják azt, hogy az erőfeszítések hiánya okozza a lemaradást, ha a férfiak maradnak le, mint abban az esetben, ha a nők. Ezért egy, a norvég népességet reprezentáló mintán az alábbi kérdést tettük fel:

• "Norvégiában néhány férfi hátrányban van az oktatásban és a munkaerőpiacon. Mennyire ért egyet ezzel az állítással: Amikor a férfiak hátrányban vannak az oktatásban és a munkaerőpiacon, az nagyrészt az erőfeszítéseik hiányának köszönhető."

Az embereknek öt válaszlehetőség volt megadva: egyáltalán nem értenek egyet, nem értenek egyet, egyetértenek, teljesen egyetértenek, egyik sem.

Egy másik csoportnak egy azonos kérdést tettek fel, azzal a különbséggel, hogy a "férfi" szót kicserélték a "nő" szóra:

• "Norvégiában néhány nő hátrányban van az oktatásban és a munkaerőpiacon. Mennyire ért egyet ezzel az állítással: Amikor a nők hátrányban vannak az oktatásban és a munkaerőpiacon, az nagyrészt az erőfeszítéseik hiányának köszönhető.

Te ugyanazt válaszolnád mindkét kérdésre? Ha úgy gondolkodsz, mint a legtöbb ember, akkor különböző válaszokat adsz. A különbség a két kérdésre adott válaszok között hatalmas. Az emberek 40 százaléka értett teljesen egyet azzal, hogy a férfiak az erőfeszítéseik hiánya miatt maradnak hátra - mindössze 8 százaléka gondolta ugyanezt a nőkről. Ha összeadjuk azoknak az arányát akik egyetértettek és akik teljesen egyetértettek az állítással, ha a férfiakról van szó az egyetértők kétszer annyian vannak, mint abban az esetben ha a nőkről van szó (58 százalék és 27 százalék).

Sok ember talán azt gondolja, hogy különösen a nők azok, akik azt gondolják, hogy a férfiak lazák. Ezzel szemben nincs különbség a férfiak és a nők által adott válaszok között. Mindkét nem egyetért, hogy a hátrányos helyzetű férfiak nagyrészt magukat hibáztathatják. Összehasonlítottuk ezt a kutatást egy reprezentatív amerikai mintával is, az ugyanazt a mintázatot találtuk, sokkal több ember gondolja azt, hogy a férfiak a sikertelenségükért magukat hibáztathatják.

Tehát nemen és nemzetiségen is átívelően az az emberek véleménye, hogy a férfiak személyesen felelősek a problémáikért, míg a nők ugyanazokért a problémákért kevésbé felelősek. Természetesen a felmérés nem tud állást foglalni abban, hogy melyik a korrekt vélemény. De ez a felfogás egyik oka lehet annak, hogy miért csak ilyen későn fordítottunk figyelmet a fiúk folyamatban lévő krízisére*. A nők segítésének az üvegplafon áttörése érdekében folytatódnia kell, de ugyanilyen erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében is, hogy megelőzzük azt, hogy a hátrányos helyzetű férfiak lecsúszását a társadalom lépcsőjén.

A cikk eredetileg az Dagens Næringsliv-ben és az NHH gazdasági magazinban jelent meg.

* Itt a szerző arra utal, hogy a fiúk rosszabb iskolai helyzetét, mint társadalmi problémát a norvég társadalom (pl. véleményformálók, szakértők, politika) csak mostanában ismerte fel és kezdett el foglalkozni vele. Magyar kontextusban nyilván továbbra sem beszélhetünk semmiféle felismerésről, vagy figyelemről.

A statisztikák azt mutatják, hogy a férfiak az erőszak számos formájában felülreprezentáltak az áldozatok között. Világszerte a gyilkosságok áldozatainak 78%-a fiú/férfi, a világ 202 országa közül 193-ban többségben vannak az áldozatok között, beleértve hazánkat is. A Belügyminisztérium legfrissebb bűnügyi statisztikai adatai szerint az elmúlt 1,5 évben Magyarországon a gyilkosságok áldozatainak 58%-a, a testi sértések áldoztainak 66%-a férfi volt. Az Országos Kriminológiai Intézet (OKRI) családon belüli erőszakkal foglalkozó tanulmánykötetében, a Családi iszonyokban megjelent adatok szerint a családon belül elkövetett emberölések áldozatainak 61%-a férfi.

A kiskorúak ellen elkövetett erőszakos cselekmények áldozatainak többsége is fiú. Mind a Belügyminisztérium legfrissebb adatai, mind az OKRI előbb említett kutatása szerint a kiskorúak ellen elkövetett erőszak áldozatainak kétharmada fiú. Virág György pszichológus, az OKRI igazgatóhelyettese a Magyar Narancsnak adott interjúban e kutatási eredményekkel kapcsolatban kiemelte, hogy a fiúk fizikai bántalmazása módszere annak, hogy agresszívvá váljanak, ami a férfiaktól elvárt társadalmi szerephez szükséges. Nemcsak, hogy bántják őket, de beszélniük se lehet erről, mert az a férfias, ha elviselik és titokban tartják a sérelmet és a fájdalmat. A fiúgyerekek nemi szerv csonkítása mai napig széles körben elterjedt világon (áldozatává válik minden 3. fiú), és Magyarországon is következmények nélkül lehet gyakorolni.

Tehát azzal a közvélekedéssel ellentétben, hogy a férfiakkal szembeni erőszak nem probléma, az adatokból nyilvánvalóan látszik, hogy nagyon is az. Hogy lehet az, hogy mindennek ellenére a férfiakkal és fiúkkal szembeni erőszak problémáját nem ismeri fel a közvélemény és a politika? Alighanem arról van szó, hogy ez egy általánosan elfogadott jelenség, ami fel se tűnik az igazán az embereknek, nincs problémaként értelmezve, nem botránkoztatja meg őket. A férfiakkal szembeni erőszak - mint társadalmi probléma - még mindig tabusítva van, különböző elhárító mechanizmusok vannak annak érdekében, hogy ez így is maradjon. Kezdve a probléma relativizálásától és tagadásától, egészen addig, hogy morálisan igazoltnak láttatják a velük szembeni erőszakot, illetve a kultúrának (pl. szocializációnak) azon elemeit, amik ezt elősegítik.

Amikor ezt a problémát mégis felveti valaki, igen gyakran az a válasz, hogy “de ezt többségében férfiak követik el”. Ez is a probléma relativizálása, holott a férfiak által férfiak ellen elkövetett erőszak társadalmi elfogadottsága épp az egyik legnagyobb probléma. A kultúránkban rengeteg olyan üzenet jelenik meg, ami a férfiakat arra ösztönzi, hogy férfiakkal szemben lehet, vagy akár kell is erőszakot alkalmazniuk, hogy saját rátermettségüket igazolják. Erre nagyon sok példát lehetne hozni mindennapjainkból. Például a „Slap her” nevű olasz kampányvideóban, ami igen nagy népszerűségnek örvend az interneten arra a kértek meg fiúkat, hogy minden ok nélkül üssenek meg egy lányt. Nem tették meg, és amikor megkérdezték őket, hogy miért nem tették meg, ilyen indokok hangoztak el, “Mert lány, nem tudom megtenni.” “Mivel egy lányt nem ütünk meg”. Ezeknek a válaszoknak egyértelműen olyan üzenete van, hogy ha fiú lett volna, akkor megütötték volna. Bármilyen ok nélkül. Az a szocializációs közeg, amiben ezek a gyerekek nevelkedtek (vagyis a mi társadalmunk), egyenes úton vezet azokhoz a statisztikákhoz, amit a cikk elején ismertettem.

Vagyis a férfiak között zajló erőszakra rendszerint úgy tekintenek, mintha ez természetes rivalizálás lenne, és az erőszak e formájában nem lenne agresszor és áldozat. A férfiakkal kapcsolatos társadalmi sztereotípiák sora áll készen mindennek jogosságát igazolni. A sztereotip férfiképpel ellentétben azonban a férfiaknak is nagyon sok sérülékeny csoportja van (fiúk, idősek, apák, betegek, hajléktalanok, szenvedélybetegek, alacsony iskolázottságúak stb.) és az erőszak természete itt is az, hogy a kiszolgáltatottabb, gyengébb, hátrányosabb helyzetű válik a nagyobb hatalmú áldozatává. A férfiak közötti rivalizálás elve morálisan feljogosítja a nagyobb hatalommal rendelkezőt arra, hogy erőszakkal is érvényesítheti akaratát a gyengébb pozícióval rendelkezővel szemben. A férfiak csoportján belüli viszonyokat is éppúgy a társadalmi normák, minták szabályozzák mint a nők és férfiak közötti viszonyokat. A rivalizálás se magától alakul ki, hanem társadalmi nyomásra, a környezet által közvetített kultúra adja az ember számára azokat az információkat hogy kinek (milyen neműnek) kivel (milyen neművel) kell, vagy lehet rivalizálnia. Az erőszaknak ezen a formája tehát éppúgy teljes körűen felszámolandó, mint a nők és férfiak közötti erőszak, és éppúgy a nemek közötti egyenlőség kérdése, hiszen a nem itt is egyértelműen befolyásolja az áldozattá válást és az áldozat lehetőségeit is.

A nők által férfiak ellen elkövetett erőszak esetében a látenciát még az is növelheti, hogy a nőkre az erőszak szofisztikáltabb formái jellemzőbbek, mint például másik személy pszichológiai, illetve szociális károsítása, sértése. Ezek felismerését, nyilvánosságra kerülését gátolja az, hogy ezek nem járnak külsérelmi nyomokkal. Ilyen például az azzal való fenyegetés és kényszerítés is, hogy az egyik szülő nem láthatja majd a saját gyermekeit. A válással, gyermekneveléssel összefüggő normák és társadalmi gyakorlatok miatt (melyek valószínűsítik, hogy a párkapcsolat felbomlását követően az apa háttérbe szorul) a férfiak különösen veszélyeztetettek e téren. Szóval az, hogy a férfiakkal szemben leggyakrabban férfiak követnek el erőszakot nem jelenti azt, hogy a nők által férfiak ellen elkövetett erőszak terén ne lenne tennivaló. Vegyük komolyan, történjen meg ennek társadalmi elítélése és ne az áldozat számára legyen ez szégyen.

Vannak férfiakat érintő nemi sajátosságok az erőszak azon formái esetében is, melyben a férfiak nem felülreprezentáltak. Elterjedt tévhit például, hogy a családon belüli erőszak áldozatainak kevesebb, mint 5%-a férfi. Ez azért rendkívül káros, mert a probléma súlyának alulértékeléséhez vezethet és elfedhet olyan problémákat, mint a látencia, ami a férfiak esetében különösen nagy. A OKRI 2005-ös kutatása szerint a családon belüli erőszak áldozatainak közel 30%-a férfi, vannak azonban olyan külföldi kutatások is, amelyek kiegyenlített nemi arányokról számoltak be (pl. egy 2013-as svéd tanulmány szerint a nők és a férfiak azonos arányban válnak párkapcsolati erőszak áldozatává). Ugyancsak igaz ez a szexuális erőszak esetében is, az említett OKRI kutatás szerint a szexuális bántalmazást elszenvedő lányok 56%-a mondta el valakinek, hogy mi történt vele, ezzel szemben a fiúknak csak 15%-a.

Szükséges tehát figyelembe venni a férfiak elleni erőszak nemi dimenzióit is. Azt, hogy a gyilkosságok áldozatainak többsége férfi, a testi sértések áldozatainak többsége férfi, a családon belül elkövetett emberölések áldozatainak többsége férfi, a gyermekek ellen elkövetett bántalmazások áldozatainak többsége fiú, hogy a társadalom egy része megbélyegzi, kigúnyolja az férfiakat ha áldozatokká válnak, hogy a politika számára egyáltalán nem léteznek ezek a kérdések, vagy hogy a fiúgyermekek nemi szerv csonkítását még mindig gyakorolják, nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Hogy ezekben a kérdésekben előre lépjünk és társadalmi szintű változást érjünk el, alapvetően fontos lenne, hogy széleskörű, a társadalom fontosabb intézményeire, szereplőire egyaránt vonatkozó, a fiúkat, férfiakat védő, az őket érő erőszak sajátosságaira fókuszáló intézkedések történjenek.