A statisztikák azt mutatják, hogy a férfiak az erőszak számos formájában felülreprezentáltak az áldozatok között. Világszerte a gyilkosságok áldozatainak 78%-a fiú/férfi, a világ 202 országa közül 193-ban többségben vannak az áldozatok között, beleértve hazánkat is. A Belügyminisztérium legfrissebb bűnügyi statisztikai adatai szerint az elmúlt 1,5 évben Magyarországon a gyilkosságok áldozatainak 58%-a, a testi sértések áldoztainak 66%-a férfi volt. Az Országos Kriminológiai Intézet (OKRI) családon belüli erőszakkal foglalkozó tanulmánykötetében, a Családi iszonyokban megjelent adatok szerint a családon belül elkövetett emberölések áldozatainak 61%-a férfi.

A kiskorúak ellen elkövetett erőszakos cselekmények áldozatainak többsége is fiú. Mind a Belügyminisztérium legfrissebb adatai, mind az OKRI előbb említett kutatása szerint a kiskorúak ellen elkövetett erőszak áldozatainak kétharmada fiú. Virág György pszichológus, az OKRI igazgatóhelyettese a Magyar Narancsnak adott interjúban e kutatási eredményekkel kapcsolatban kiemelte, hogy a fiúk fizikai bántalmazása módszere annak, hogy agresszívvá váljanak, ami a férfiaktól elvárt társadalmi szerephez szükséges. Nemcsak, hogy bántják őket, de beszélniük se lehet erről, mert az a férfias, ha elviselik és titokban tartják a sérelmet és a fájdalmat. A fiúgyerekek nemi szerv csonkítása mai napig széles körben elterjedt világon (áldozatává válik minden 3. fiú), és Magyarországon is következmények nélkül lehet gyakorolni.

Tehát azzal a közvélekedéssel ellentétben, hogy a férfiakkal szembeni erőszak nem probléma, az adatokból nyilvánvalóan látszik, hogy nagyon is az. Hogy lehet az, hogy mindennek ellenére a férfiakkal és fiúkkal szembeni erőszak problémáját nem ismeri fel a közvélemény és a politika? Alighanem arról van szó, hogy ez egy általánosan elfogadott jelenség, ami fel se tűnik az igazán az embereknek, nincs problémaként értelmezve, nem botránkoztatja meg őket. A férfiakkal szembeni erőszak - mint társadalmi probléma - még mindig tabusítva van, különböző elhárító mechanizmusok vannak annak érdekében, hogy ez így is maradjon. Kezdve a probléma relativizálásától és tagadásától, egészen addig, hogy morálisan igazoltnak láttatják a velük szembeni erőszakot, illetve a kultúrának (pl. szocializációnak) azon elemeit, amik ezt elősegítik.

Amikor ezt a problémát mégis felveti valaki, igen gyakran az a válasz, hogy “de ezt többségében férfiak követik el”. Ez is a probléma relativizálása, holott a férfiak által férfiak ellen elkövetett erőszak társadalmi elfogadottsága épp az egyik legnagyobb probléma. A kultúránkban rengeteg olyan üzenet jelenik meg, ami a férfiakat arra ösztönzi, hogy férfiakkal szemben lehet, vagy akár kell is erőszakot alkalmazniuk, hogy saját rátermettségüket igazolják. Erre nagyon sok példát lehetne hozni mindennapjainkból. Például a „Slap her” nevű olasz kampányvideóban, ami igen nagy népszerűségnek örvend az interneten arra a kértek meg fiúkat, hogy minden ok nélkül üssenek meg egy lányt. Nem tették meg, és amikor megkérdezték őket, hogy miért nem tették meg, ilyen indokok hangoztak el, “Mert lány, nem tudom megtenni.” “Mivel egy lányt nem ütünk meg”. Ezeknek a válaszoknak egyértelműen olyan üzenete van, hogy ha fiú lett volna, akkor megütötték volna. Bármilyen ok nélkül. Az a szocializációs közeg, amiben ezek a gyerekek nevelkedtek (vagyis a mi társadalmunk), egyenes úton vezet azokhoz a statisztikákhoz, amit a cikk elején ismertettem.

Vagyis a férfiak között zajló erőszakra rendszerint úgy tekintenek, mintha ez természetes rivalizálás lenne, és az erőszak e formájában nem lenne agresszor és áldozat. A férfiakkal kapcsolatos társadalmi sztereotípiák sora áll készen mindennek jogosságát igazolni. A sztereotip férfiképpel ellentétben azonban a férfiaknak is nagyon sok sérülékeny csoportja van (fiúk, idősek, apák, betegek, hajléktalanok, szenvedélybetegek, alacsony iskolázottságúak stb.) és az erőszak természete itt is az, hogy a kiszolgáltatottabb, gyengébb, hátrányosabb helyzetű válik a nagyobb hatalmú áldozatává. A férfiak közötti rivalizálás elve morálisan feljogosítja a nagyobb hatalommal rendelkezőt arra, hogy erőszakkal is érvényesítheti akaratát a gyengébb pozícióval rendelkezővel szemben. A férfiak csoportján belüli viszonyokat is éppúgy a társadalmi normák, minták szabályozzák mint a nők és férfiak közötti viszonyokat. A rivalizálás se magától alakul ki, hanem társadalmi nyomásra, a környezet által közvetített kultúra adja az ember számára azokat az információkat hogy kinek (milyen neműnek) kivel (milyen neművel) kell, vagy lehet rivalizálnia. Az erőszaknak ezen a formája tehát éppúgy teljes körűen felszámolandó, mint a nők és férfiak közötti erőszak, és éppúgy a nemek közötti egyenlőség kérdése, hiszen a nem itt is egyértelműen befolyásolja az áldozattá válást és az áldozat lehetőségeit is.

A nők által férfiak ellen elkövetett erőszak esetében a látenciát még az is növelheti, hogy a nőkre az erőszak szofisztikáltabb formái jellemzőbbek, mint például másik személy pszichológiai, illetve szociális károsítása, sértése. Ezek felismerését, nyilvánosságra kerülését gátolja az, hogy ezek nem járnak külsérelmi nyomokkal. Ilyen például az azzal való fenyegetés és kényszerítés is, hogy az egyik szülő nem láthatja majd a saját gyermekeit. A válással, gyermekneveléssel összefüggő normák és társadalmi gyakorlatok miatt (melyek valószínűsítik, hogy a párkapcsolat felbomlását követően az apa háttérbe szorul) a férfiak különösen veszélyeztetettek e téren. Szóval az, hogy a férfiakkal szemben leggyakrabban férfiak követnek el erőszakot nem jelenti azt, hogy a nők által férfiak ellen elkövetett erőszak terén ne lenne tennivaló. Vegyük komolyan, történjen meg ennek társadalmi elítélése és ne az áldozat számára legyen ez szégyen.

Vannak férfiakat érintő nemi sajátosságok az erőszak azon formái esetében is, melyben a férfiak nem felülreprezentáltak. Elterjedt tévhit például, hogy a családon belüli erőszak áldozatainak kevesebb, mint 5%-a férfi. Ez azért rendkívül káros, mert a probléma súlyának alulértékeléséhez vezethet és elfedhet olyan problémákat, mint a látencia, ami a férfiak esetében különösen nagy. A OKRI 2005-ös kutatása szerint a családon belüli erőszak áldozatainak közel 30%-a férfi, vannak azonban olyan külföldi kutatások is, amelyek kiegyenlített nemi arányokról számoltak be (pl. egy 2013-as svéd tanulmány szerint a nők és a férfiak azonos arányban válnak párkapcsolati erőszak áldozatává). Ugyancsak igaz ez a szexuális erőszak esetében is, az említett OKRI kutatás szerint a szexuális bántalmazást elszenvedő lányok 56%-a mondta el valakinek, hogy mi történt vele, ezzel szemben a fiúknak csak 15%-a.

Szükséges tehát figyelembe venni a férfiak elleni erőszak nemi dimenzióit is. Azt, hogy a gyilkosságok áldozatainak többsége férfi, a testi sértések áldozatainak többsége férfi, a családon belül elkövetett emberölések áldozatainak többsége férfi, a gyermekek ellen elkövetett bántalmazások áldozatainak többsége fiú, hogy a társadalom egy része megbélyegzi, kigúnyolja az férfiakat ha áldozatokká válnak, hogy a politika számára egyáltalán nem léteznek ezek a kérdések, vagy hogy a fiúgyermekek nemi szerv csonkítását még mindig gyakorolják, nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Hogy ezekben a kérdésekben előre lépjünk és társadalmi szintű változást érjünk el, alapvetően fontos lenne, hogy széleskörű, a társadalom fontosabb intézményeire, szereplőire egyaránt vonatkozó, a fiúkat, férfiakat védő, az őket érő erőszak sajátosságaira fókuszáló intézkedések történjenek.