A férfitöbbségű közélet jelenlegi formájában inkább káros a férfiak számára, mint kedvező. A hatalmat birtokló férfiak nem szolidárisak a hatalmi hierarchiában alattuk álló férfiakkal, ellenben a pozíciók birtoklása által azt a látszatot keltik, hogy a férfiak megfelelően képviselve vannak.

"Semmilyen női probléma nem elég kicsi ahhoz, hogy ne váljon társadalmi problémává, semmilyen férfi probléma nem elég nagy ahhoz, hogy ne legyen figyelmen kívül hagyva." Az idézet Kjetil Rolness norvég szociológustól származik és nagyon jól jellemzi a hazai közéletet is.

Jogi diszkrimináció? Az Alaptörvényben rögzítve van az, hogy az állam külön intézkedésekkel támogatja a nőket – ezzel szemben a férfiakra vonatkozóan nincs ilyen kötelezettség említve. A nyugdíjtörvény lehetővé teszi, hogy a nők 40 év munkaviszony után nyugdíjba vonuljanak, a férfiaknak erre nincs lehetősége. A többgyermekesek számára biztosított családtámogatások jelentős részéből az apa ki van zárva. Nem számít.

Oktatás? A fiúk az oktatás minden szintjén hátrányban vannak, rosszabb jegyeket kapnak, gyengébb szövegértési komptenciákkal rendelkeznek, nagyobb arányban küzdenek beilleszkedési, magatartási, írási, olvasási nehézségekkel, többségben vannak az évfolyamot ismétlők között, alulreprezentáltak a gimnáziumokban és a felsőoktatásban, nagyobb arányban kerülnek ki alacsony iskolázottsággal az oktatási rendszerből. Nem számít.

Erőszak? Magyarországon a gyilkosságok áldozatainak 58%-a, a testi sértések áldozatainak 66%-a férfi volt, a kiskorú bántalmazottak kétharmada fiú. Nem számít. Egészség? A férfiak várható élettartama 7 évvel alacsonyabb. Nem számít. És a sort lehetne hosszan folytatni az apaságtól kezdve a férfiak öngyilkossági arányáig bezárólag, teljesen mindegy, hogy miről van szó, nem számít semmi.

Legalábbis azoknak nem, akik olyan pozícióban vannak, hogy volna lehetőségük ezen változtatni. De kik vannak ilyen pozícióban? Miközben rengeteg területen hátrányos helyzetben vannak a férfiak, egyúttal a befolyásos pozíciók többségét is férfiak töltik be. A miniszterelnök? Férfi. A parlamenti képviselők? 90%-uk férfi. A véleményformáló értelmiségi réteg? Döntő többségük férfi (Például az újságírók 72%-a férfi). Élés kontrasztot mutat ezzel, ha megnézzük, hogy a sajtóban mennyi megszólalás hangzik el és cikk születik nők, illetve férfiak társadalmi hátrányaival kapcsolatban. Ha azt mondjuk, hogy 100:1 az arány a női egyenlőséggel foglalkozó cikkek javára, akkor valószínűleg még alul is becsüljük a különbséget. Tehát a hazai közéletben (a lényegesen kevesebb) nő szinte összehasonlíthatatlanul többször foglalkozik a nők társadalmi problémáival, mint (a lényeges több) férfi a férfiakéval.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy a férfiak problémáinak figyelmen kívül hagyásában, sőt diszkriminációjában milyen szerepe van annak, hogy ezeket a pozíciókat többségében férfiak töltik be. Azt gondolom, hogy ez se nem ellentmondás, se nem véletlen, hanem itt kifejezetten ok-okozati összefüggések állnak fenn.

1. Elfogadtatja a férfiakkal a diszkriminációjukat és a társadalmi hátrányaikat.
Nemcsak az számít, hogy mit mond valaki, hanem az is hogy ki mondja. Tudjuk jól a szociálpszichológiai kutatásokból, hogy az ember hajlamosabb a saját csoportjához tartozó emberek álláspontjával azonosulni, különösen akkor, amikor az adott identitást érintő kérdésről van szó (például férfiak véleménye a férfiakról, nők véleménye a nőkről). Más a megítélése annak, ha az ellenkező nem képviselői hoznak nemileg diszkriminatív törvényeket, mint ha az azonos neműek tennék. Előbbi annak az esélyét növeli, hogy az egyén elutasítja és igazságtalanságként tekint rá, utóbbi annak az esélyét, hogy azonosul vele és önfeláldozásként, vagy kiváltságként éli meg. Vagyis a férfitöbbségű közélet a férfiak számára kábító ital hatásával bírhat, hajlamosabbá teheti őket arra, hogy azonosuljanak e réteg férfiakkal kapcsolatos gondolkodásával, hogy elfogadják a velük szembeni társadalmi igazságtalanságokat, és gátolja azt is, hogy fellázadjanak és mozgalmakat szervezzenek vele szemben.

2. A rendszer oldaláról nézve is legitimálja a férfiak diszkriminációját és a férfiak társadalmi hátrányait.
A rendszer magát demokratikusnak és egyenlőségre törekvőnek tartja. Az, hogy a rendszer legfontosabb pozíciói férfiak által vannak betöltve azt a látszatot kelti, hogy a férfiak képviselve vannak. Ezzel meg lehet kerülni a demokratikus eljárásokat, a férfiak különböző társadalmi csoportjainak döntésekbe való bevonását, hiszen a férfiak látszólag „maguk” döntenek így (miközben ténylegesen nyilván nem az iskolai hátrányokkal küzdő fiúk, vagy a mentális betegséggel küzdő férfiak döntenek úgy, hogy ezek a problémák nem számítanak).

3. Hozzájárul ahhoz, hogy a férfiak vezető rétegei nem szolidárisak a többi férfival.
Az, hogy a nők ezekben az elit pozíciókban alulreprezentáltak arra motiválja az elithez tartozó nőket (tehát a nők vezető rétegét), hogy egyenlőséget elősegítő politikát ösztönözzenek. Nem csupán önmaguk számára, de a szűk elithez nem tartozó nők számára is, ezzel egy szélesebb csoportot bevonnak a küzdelmükbe és minden nő nevében fogalmazzák meg a társadalmi rend megváltoztatásának igényét. Ezzel szemben a közéletben a magas pozíciókat birtokló férfiakat - mint azonos érdekekkel rendelkező nemi csoport - nem motiválja, hogy előrébb lépjenek (hiszen most is a hierarchia csúcsán vannak), nem fűződik érdekük az egyenlőséget elősegítő elvek hangsúlyozásához, se ahhoz, hogy a többi férfi ezzel kapcsolatos szempontjait képviseljék. Így kapcsolódik össze a hatalmat birtokló férfi és női csoportok érdekeivel az a jelenség, hogy "semmilyen női probléma nem elég kicsi ahhoz, hogy ne váljon társadalmi problémává, semmilyen férfi probléma nem elég nagy ahhoz, hogy ne legyen figyelmen kívül hagyva".

Ebből az is következik, hogy kialakul egy olyan politikai-hatalmi elrendeződés, amiben a két nem három nemi osztályba sorolódik. A nők esetében az elit és a többi nő között van kapcsolat és érdekazonosság, azaz tekinthetjük a nőket egy osztálynak. Ezt a már fent említett tényező teszi szükségessé: az elithez tartozó nők a saját előrelépésüknek a lehetőségét látják abban, ha képviselik a nők minden csoportjának a szempontjait, a bántalmazott nőktől kezdve a menstruációs szegénységéig. Így nemcsak több embert tudnak bevonni, de nagyobb demokratikus legitimitása is van az általuk megfogalmazott céloknak. (Az természetesen felvethető esetükben is, hogy a nők osztályán belül sem oszlik meg egyenlően a hatalom, ami például oda vezet, hogy a női elitet érintő kérdések - például a női vezetők aránya - a többi nő számára fontos kérdések elé kerülnek a prioritási sorrendben. Ettől függetlenül igaz az, hogy a női elit képviseli a nők különböző rétegeinek egyenlőségi szempontjait.) A férfiak esetében azonban két osztályról beszélhetünk: a férfi elit és a többi férfi között ilyen kapcsolat nincs, ez oda vezet, hogy a férfiak alsóbb osztálya politikai reprezentáció nélkül marad a nemek közötti egyenlőségről folyó vitában.

Azt - az uralkodó eszmények és ideológiák tükrében - meglehetősen nehéz vitatni, hogy a mai társadalmunkban alapvető értéknek számít a nemek közötti egyenlőség, a jogegyenlőség, az oktatás, az élet, a mentális jólét, vagy a demokratikus képviselet. Ebből következik az is, hogy a férfiakat sújtó diszkrimináció, a fiúk iskolai hátrányai, a férfiak magas öngyilkossági aránya, vagy a férfiakat képviselő civil szervezetek hiánya szemben állnak az uralkodó eszményekkel és így társadalmi problémáknak tekinthetők. Azok a férfiak viszont, akiket ezek a problémák érintenek jellemzően nem rendelkeznek azzal a hatalmi helyzettel, hogy ezeket társadalmi problémaként tudják elfogadtatni és a társadalmi rend megváltoztatására esélyük legyen, hiszen a férfi elit ezeket nem karolja fel oly módon, mint a női elit a nők társadalmi problémáit. Míg női elit alapvetően maga alakítja a feminista szervezetek által megfogalmazott célokat és így természetesen azonosul vele és támogatja is azokat, addig a férfi elit a férfiszervezetek céljaival szemben közömbös, vagy elutasító. Nemcsak sokkal több feminista és nőjogi szervezet van, mint férfijogi szervezet, de különbség van abban is, hogy a feminista szervezetek vezetői az elithez tartoznak és ennek megfelelően olyan társadalmi, kulturális és gazdasági tőkével rendelkeznek, hogy céljaikat a politikai viták közé tudják emelni, bizonyos esetekben pedig képesek meg is valósítani azokat. Ezzel szemben a férfiszervezetek vezetői nem tartoznak a szűk elithez és ez is alapvetően hozzájárul ahhoz, hogy a férfiszervezetek számára a nyilvánosság azon csatornái zárva vannak, amik a feminista szervezetek számára rendelkezésre állnak.

Milyen következtetést vonhatunk le ebből?
1. Szükséges, hogy a férfiak kritikusan gondolkodjanak a társadalmi helyzetükről és a velük kapcsolatos politikai döntésekről, függetlenül attól, hogy a közéletben férfitúlsúly van.
2. Szükségszerű rámutatni arra, hogy a közéleti férfitúlsúly semmi esetre sem legitimálja a többi férfi szempontjainak figyelembe nem vételét.
3. A vezető pozíciókat betöltő férfiaknak szolidárisaknak kell lenni a többi férfival és támogatni a férfiak egyenlőségét. Mivel ez nem történik meg, szükségszerű kritikát megfogalmazni velük szemben, rámutatva a férfiak társadalmi problémáiban játszott szerepükre, felelősségükre.

Azt gondolom, hogy mint sok más esetben itt is igaz az, hogy az egyenlőség mindkét nem érdeke. A női kvótákról való vita sok esetben az egyéni szinten zajlik (igazságos-e a pozíciót potenciálisan betöltő egyének szempontjából) és sokan le is vonják azt a következtetést, hogy férfiellenes, anélkül hogy ezt tágabb társadalmi vonatkozásaiban szemlélnék (például megvizsgálnák a különböző társadalmi struktúrák szintjén várható hatásait). Ha azonban így nézzük, nem elképzelhetetlen, hogy hosszabb távon a férfiak járnának legjobban azzal, ha ezeken a területeken bevezetnék a női kvótát. Ha nők (is) hoznák a férfiakat diszkrimináló döntéseket és magáról a rendszerről is olyan kép alakulna ki, aminek fenntartásában a nők jelentős szerepet töltenek be, akkor a férfiak azokkal szemben kritikusabbak lennének és hajlamosabbak lehetnek aktívan fellépni a saját érdekükben. Ebben az esetben a rendszer számára is nehezebb lenne legitimálni a férfiak társadalmi problémáinak figyelmen kívül hagyását. A férfi elitet a vezetői pozícióinak elvesztése és a nők elit csoportjaival vívott kiegyensúlyozottabb verseny pedig arra motiválhatná, hogy egyenlőségpárti törekvéseket hangsúlyozzon a férfiak szempontjából, ráirányítva a figyelmet a férfiakat érintő társadalmi problémákra.

Véleményem szerint tehát a mai férfitöbbségű közélet sokkal inkább gyengíti a férfiak politikai képviseletének minőségét és társadalmi reprezentációját, mintsem hogy erősítené. Hozzájárul a férfiak diszkriminációjához és problémáinak figyelmen kívül hagyásához azzal, hogy elfogadtatja a férfiakkal a társadalmi igazságtalanságokat, legitimálja a rendszert és nem motiválja a társadalom vezető pozícióit birtokló férfiakat arra, hogy támogassák a férfiak egyenlőségét.